Egész egyszerűen tehetsége van K.-nak ahhoz, hogy elbasszon dolgokat.
Mégis miért kellett emlékeztetnie engem eddigi életem egyik legmegalázóbb helyzetére? Amikor engem, akit kibaszott az életéből, kért meg, hogy lobbizzak az érdekében egy másik olyannál, akit kibaszott az életéből, de most már sajnálja, és szeretne visszakozni. Én hülye belementem, mert akkoriban épp nem voltam tudatában, hogy milyen elviselhetetlen a fájdalom a lelkem mélyén, amit okozott. És én kaptam mindazt a gúnyt, lenézést, amit neki kellett volna. Ráadásul egy diákomtól...
Erre most elkezdte fejtegetni, hogy mennyire szar volt neki, hogy leszarták akkor a fejét. Azt hittem, kitépem a betűit a monitorból. Emlékeztettem rá, hogy engem megkérni erre se volt jó húzás, azt a haragot is csak félig emésztettem meg, de mindezt még velem megbeszélni, hát ez azért már sok. Aztán jól belevertem az orrát az önző, éretlen, egoista, szűklátókörű kis világába. Rossz napot fogott ki. És egyszerűen fogalma sincs arról, hogy működöm. Nem segítek neki, szó se róla. Teljesen felesleges ugyanis elmesélnem, mi van bennem, hogyan és miért, mit teszek. Vagy nem hiszi, vagy nem fog rá emlékezni. Kérdezni meg nem szokott. Aztán meg csodálkozik.
Rossz hét van erre, a babysitternek nincs türelme.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése