Legalább háromszor szóba került már anyám és köztem, hogy Edit - ugyan nem abban a minőségében, amiben valójában velem él - nálam lakik. Meg hogy segített az előszoba festésében stb. Apám hozott tőlük most haza. Kérdeztem anyám, hogy apa tud-e arról, hogy van lakótársam, mert lehet, hogy összefutunk vele. Látnotok kellett volna a döbbent arcát: nem emlékezett rá, hogy erről beszéltünk volna. Én komolyan nem tudom, hogy ennyire nem figyel, vagy csak szimplán nem hajlandó befogadni olyan információt, amit nem akar tudni, mert nem illik a "tökéletes a gyerekem" képbe. (Ez nemcsak Editre vonatkozik, hanem arra is, hogy igyekszem valamilyen nem értelmiségi, nem felsőoktatásban megszerezhető végzettséget szerezni, ha neadjisten már nem tudok-akarok tanárként dolgozni. Felnőtt fejjel jöttem rá, hogy milyen sznob az anyám.) Szóval újra elmagyaráztam, ki ő, mit keres nálam - az előre megbeszélt és begyakorolt mesét. És noha korábban azt hittem, hogy megváltozott, mert nem kötözködött, miért fogadok magamhoz bárkit, rájöttem, hogy nem. Mert egész vasárnap azt hallgattam, hogy ilyet hogy gondolok, és meddig lesz ez így, és hülye lenne más helyet keresni, ha nem kérek tőle albérleti díjat (a mese része, hogy ideiglenes a helyzet, mert arra számítottam, hogy küzdenem kell vele már így is). De a negyedik "Anya, azt hiszem, ez az én dolgom, és hálás vagyok, hogy olyan helyzetbe hoztatok, hogy van lakásom, de minden más attól kezdve az én dolgom, az egész életem." már hatott. S anyám duzzogva el. A bátyám személyisége erre ment rá: ő sosem mondta, hogy fogja be az anyám, nem kell semmit sem kitalálni helyette és ócsárolni a saját ötleteit, hanem inkább hazudott, mindenről egy idő után, és nem bírta el pszichésen, így alkoholista lett. Nem mentem én fel, szart sem ér az egész ember, de a folyamatot és az okokat értem elég régóta.
Mérhetetlenül kifáraszt egy ilyen 2 nap otthon. Dehát anyámnak névnapja lesz, meg családi banzáj volt: haza kellett mennem. Remélem, összejön a suli, és akkor sajnos szombatonként oda kell mennem. Na, akkor meg az lesz a baj. Zűrös gyerek lettem, így 36 éves koromra... És még nem is tudják, hogy - értékrendjük és önzésük szerint - mennyire...
Fogalmam nincs róla, hogy mennyire nehéz lehet Anyukádékkal... nem elmondani, nem mesélni Róla, hogy megtaláltad az Igazit, úgy, ahogy Anyukád is megtalálta Apukádat.
VálaszTörlésMég én sem mondtam el otthon, úgy döntöttünk a Kedvessel, hogy majd később.
Kívánok neked sok lelkierőt!
Én elmondtam.... és azóta nem kell hazajárni látogatóba sem. Elég néha egy telefon....
VálaszTörlésSzerintem ez az egyetlen járható út ahhoz, hogy boldogok legyetek. Majd rájössz te is.
Tudom, hogy nem nagyon lehet, mert olvastam... De valahogy mégis beszélned kellene az életedről. Megzakkansz így. Nem lehet az idők végezetéig smúzolni, és nem azért, mert felnőtt fejjel hülye dolog, hanem azért, mert rámegy a kapcsolatod, a lelked, az önbecsülésed és az életed.
VálaszTörlésÉn is túlestem rajta, nem volt könnyű, bár a családom teljesen másként áll a dologhoz. Most viszont jó.
Kívánom, hogy egyszer megéld ezt!
Rá nem fogok menni, az kamaszkoromban sem jött össze, pedig volt rá esély. És többnek vagy kevesebbnek sem érzem magam attól, hogy nem tudják. A kapcsolatomat sem érzem többnek vagy kevesebbnek. A kedvesem sem, és ez legalább ennyire fontos.
VálaszTörlésAz enyém nem állt és áll jól a dologhoz, de így is ez a járható út szerintem. Főleg, ha hosszú távra terveztek. Nem a több-kevesebb érzéséről van itt szó, hanem hogy nem jó dolog hantázva leélni az életet... Ott vannak pl. a szentesték... a húsvéthétfők... az ünnepek... amikor választani kell, és megint csak: hantázni. "Felnőtt fejjel hülye dolog". Valóban.
VálaszTörlés