Nem makulátlan, nem örök, ragyogni is ritkán ragyog. Egyébként minden oké.
2011. január 20., csütörtök
kihívás
Most már szinte biztos, hogy az egyik kölyköm leszbi. És ezerrel hárít. Pedig mázlija volna velem: jobb osztályfőnökkel meg se dobhatta volna a sors. Tudnék segíteni megemészteni, ha hagyná. De azt hiszem, nem fogok csinálni semmit.
Galatea. Ez nem kihívás, ez felelősség. Te vagy az egyetlen, aki tudja min megy keresztül és "a te kölyköd". Adj lehetőséget rá, hogy megnyíljon neked! Idézzem a Kisherceget, vagy tudod magadtól is? Szóval csinálj valamit! Please! :-)
Igen, az én kölyköm. És három nappal a szülés után hívott már fel volt-kölyköm: nagymama lettél... Hidd el, teljesen tisztában vagyok a felelősséggel is. Csak épp megvan kötve a kezem és a szám is, amíg ő nem közelít a gondjaival, kérdéseivel. Addig max. csak azt tehetem, hogy újra és újra jelzem, kimondva és kimondatlanul: olyan ember vagyok, akitől nem kell félni, mert nem ítélkezik, akiben bízni lehet, mert kifejezetten diszkrét. Igen, szeretném néha megrázni: hahó, nézzél már el egy leszbi oldalra: akkora butch vagy, mint a huzat. Lányokkal látlak intim közelségben, fiúkkal csak lekezelsz meg verekszel. Egy ideális világban, ahol nem gondolnák elég sokan aberráltnak vagy erkölcstelennek a fajtám, úgy lennék igazán hiteles, ha felvállalnám magam, és akkor tiszta sor van, mi mindenről is lehet velem beszélni. De ez a világ nem olyan, és a mai tizenévesek (mi is ilyenek voltunk? nem emlékszem) nagyon szeretnének olyan lenni, mint a többiek. Mögötte meg van egy olyan család, olyan anya és apa, hogy isten mentsen tőlük, de persze akkor is ők a szülők, és ha az anyjának már azzal is baja van, hogy öltözik a lány, akkor vajon ehhez mit szólna?... Mindenki: a lány, az anyja is hárít, és tagad, maga előtt főként. A bizalom megvan: nem tudom, szeret-e jobban vagy tisztel, de megvan. Egyszer rámnézett, és azt mondta: Miért nem maga az anyám? Azt válaszoltam neki: Akkor velem küzdenél, és nem lenne ilyen tuti osztályfőnököd... :) Neki kell elindulnia az úton. Utána már könnyen megtalálhat. És az is valószínű, hogy kiszúrom rajta, ha épp küzd valamivel. Csak ott lenni tudok, tenni egyelőre semmit sem.
Na, ezt a pedagógiai szituációt nem adták fel a 3. félévben, basszus.
Asszem a "magunkfajta" leszbikus - bocsi, de kategória vagyunk asszem a magunk kései rádöbbenésével -, ilyenkor sikoltozik, hogy jézusom, figyelj már, nézz magadba, gondolkodj, boldog legyél, lemaradsz, pánikpánikpánik, haddsegítsekmár!, satöbbi. Benned kelt iszonyatos, kiegyenlíthetetlen feszültséget, mert tudod, hogy min mehet keresztül, miről maradhat le, és mennyi kínlódással, csalódással is járhat, hogy mennyi fájdalmat spórolhat meg magának.
A gondolkodásra kell rávenni. Bár valószínűleg nem hülye a gyerek, ritkán szoktak hülyék lenni a gyerekek. Nem tudom, hogyan oldanám ezt meg. De gondolkodni fogok.
Tyúk! Nincs olyan valós pedagógiai szituáció, amelyhez csak hasonlóról hallottam volna az egyetemen... :) De komolyra véve:
Nem érzem pillanatnyi pedagógiai szituációnak a helyzetet. Még van mellette 2,5 évem, és ahogy a tapasztalataim mutatják, sosem növök ki abból a szerepből, amit 4 év alatt betöltök az életükben..., úgyhogy akár több is.
A türelmetlenség nagyon rossz tanácsadó, ha emberekkel dolgozik az ember. Pláne rossz, ha kamaszokkal. Mindenkinek megvan a maga ritmusa, érési tempója. Én is 32 évesen jutottam el oda, hogy az, amit a világ talpának hittem, az a teteje, és ideje egy jó nagyot fordítani az egészen. Lehet, hogy ha korábban akart volna tenni értem bárki is bármit, a legnagyobb jószándékkal, ártott volna. Még akkor is ezt gondolom, ha utólag tudom, hogy sokkal hamarabb is lehettem volna jóval kiegyensúlyozottabb ember, mint 32 éves koromig voltam. De az én utam is csak egy út a sok lehetséges közül. Az én tapasztalataim csak az én életemben meghatározóak, másokéban legfeljebb elgondolkodtatóak, vitára serkentőek, elutasíthatóak, (és nagy riadalmamra minden esetben, időnként) mintául szolgálhatnak. Nem hiszem, hogy mások helyett tudok okos lenni. Azt sem, hogy lennék elég bölcs, jószándékú, de leginkább önelégült és gőgös, hogy tudjam: neki mi lenne a jó.
Pusztán arról van szó, hogy egyre többet tudok a kölyökről, tőle is, másoktól is, hogy higgyek a radaromnak. Hogy lassan jobban értem, hogy miért is hordoz iszonyú feszültségeket magában. Nyilván ez csak egy dolog lehet a sokból. És hogy felkészüljek arra, hogy ez az egész robbanhat. Lehet, hogy lesz közöm hozzá, mert beavat, lehet, hogy nem.
ha nekem gimiben az osztályfőnökömmel kellett volna erről beszélni, hát biztos, hogy felkötöm magam. akármennyire is jófej, és kedves, megértő, és lehet benne bízni, szerintem erről nem feladata a tanárnak beszélni. rólam mondjuk tudják a gyerekek az osztályban, de mivel áltisok, nem hiszem, hogy bármelyikük is fordulna hozzám. de ha gimiseket tanítanék, nem szeretnék egyikükkel sem erről beszélni. ezen mindenkinek magának kell átmennie szerintem, mindenkinek meg kell szenvedni. nem nyithatja fel a szemét más. és igen, szar, ha nincs kivel beszélni arról, hogy ú buzi vagyok mit tegyek, de ezt mindenkinek magában, magának kell elrendeznie. a mai fiatalok mondjuk ezerszer jobb helyzetben vannak, mint mi voltunk, mert nekik már minden könnyebb.
Ha egy mai tini majd ötször vágja fel az ereit, mert nem bírja elviselni még a gondolatot sem, hogy a többiekhez képest Ő más, akkor annak, aki pontosan érti miért "olyan, amilyen" igenis van felelőssége. Magam is 32 évesen fordítottam meg az életemet. Sokat adtam volna, ha valaki/bárki korábban felnyitja a szemem (csak magamról beszélhetek). A türelem viszont a tinikkel kapcsolatban valóban fontos tényező lehet. Visszaemlékezve hamarabb fogadtam el tini koromban egy családomon kívüli felnőtt véleményét, mint akár az anyámét. Mivel minden a családban kezdődik, akár oka is lehet a család egy lánynál a csajozás felé fordulásnak. Egyelőre finomítanék az eredeti kérésemen. @Galatea, figyelj és légy ott, ha kell! :-)
Galatea. Ez nem kihívás, ez felelősség. Te vagy az egyetlen, aki tudja min megy keresztül és "a te kölyköd". Adj lehetőséget rá, hogy megnyíljon neked! Idézzem a Kisherceget, vagy tudod magadtól is? Szóval csinálj valamit! Please! :-)
VálaszTörlésIgen, az én kölyköm. És három nappal a szülés után hívott már fel volt-kölyköm: nagymama lettél... Hidd el, teljesen tisztában vagyok a felelősséggel is. Csak épp megvan kötve a kezem és a szám is, amíg ő nem közelít a gondjaival, kérdéseivel. Addig max. csak azt tehetem, hogy újra és újra jelzem, kimondva és kimondatlanul: olyan ember vagyok, akitől nem kell félni, mert nem ítélkezik, akiben bízni lehet, mert kifejezetten diszkrét.
VálaszTörlésIgen, szeretném néha megrázni: hahó, nézzél már el egy leszbi oldalra: akkora butch vagy, mint a huzat. Lányokkal látlak intim közelségben, fiúkkal csak lekezelsz meg verekszel.
Egy ideális világban, ahol nem gondolnák elég sokan aberráltnak vagy erkölcstelennek a fajtám, úgy lennék igazán hiteles, ha felvállalnám magam, és akkor tiszta sor van, mi mindenről is lehet velem beszélni. De ez a világ nem olyan, és a mai tizenévesek (mi is ilyenek voltunk? nem emlékszem) nagyon szeretnének olyan lenni, mint a többiek. Mögötte meg van egy olyan család, olyan anya és apa, hogy isten mentsen tőlük, de persze akkor is ők a szülők, és ha az anyjának már azzal is baja van, hogy öltözik a lány, akkor vajon ehhez mit szólna?...
Mindenki: a lány, az anyja is hárít, és tagad, maga előtt főként.
A bizalom megvan: nem tudom, szeret-e jobban vagy tisztel, de megvan. Egyszer rámnézett, és azt mondta: Miért nem maga az anyám? Azt válaszoltam neki: Akkor velem küzdenél, és nem lenne ilyen tuti osztályfőnököd... :)
Neki kell elindulnia az úton. Utána már könnyen megtalálhat. És az is valószínű, hogy kiszúrom rajta, ha épp küzd valamivel.
Csak ott lenni tudok, tenni egyelőre semmit sem.
Na, ezt a pedagógiai szituációt nem adták fel a 3. félévben, basszus.
VálaszTörlésAsszem a "magunkfajta" leszbikus - bocsi, de kategória vagyunk asszem a magunk kései rádöbbenésével -, ilyenkor sikoltozik, hogy jézusom, figyelj már, nézz magadba, gondolkodj, boldog legyél, lemaradsz, pánikpánikpánik, haddsegítsekmár!, satöbbi.
Benned kelt iszonyatos, kiegyenlíthetetlen feszültséget, mert tudod, hogy min mehet keresztül, miről maradhat le, és mennyi kínlódással, csalódással is járhat, hogy mennyi fájdalmat spórolhat meg magának.
A gondolkodásra kell rávenni. Bár valószínűleg nem hülye a gyerek, ritkán szoktak hülyék lenni a gyerekek. Nem tudom, hogyan oldanám ezt meg. De gondolkodni fogok.
Tyúk
Tyúk!
VálaszTörlésNincs olyan valós pedagógiai szituáció, amelyhez csak hasonlóról hallottam volna az egyetemen... :)
De komolyra véve:
Nem érzem pillanatnyi pedagógiai szituációnak a helyzetet. Még van mellette 2,5 évem, és ahogy a tapasztalataim mutatják, sosem növök ki abból a szerepből, amit 4 év alatt betöltök az életükben..., úgyhogy akár több is.
A türelmetlenség nagyon rossz tanácsadó, ha emberekkel dolgozik az ember. Pláne rossz, ha kamaszokkal.
Mindenkinek megvan a maga ritmusa, érési tempója. Én is 32 évesen jutottam el oda, hogy az, amit a világ talpának hittem, az a teteje, és ideje egy jó nagyot fordítani az egészen. Lehet, hogy ha korábban akart volna tenni értem bárki is bármit, a legnagyobb jószándékkal, ártott volna. Még akkor is ezt gondolom, ha utólag tudom, hogy sokkal hamarabb is lehettem volna jóval kiegyensúlyozottabb ember, mint 32 éves koromig voltam. De az én utam is csak egy út a sok lehetséges közül. Az én tapasztalataim csak az én életemben meghatározóak, másokéban legfeljebb elgondolkodtatóak, vitára serkentőek, elutasíthatóak, (és nagy riadalmamra minden esetben, időnként) mintául szolgálhatnak.
Nem hiszem, hogy mások helyett tudok okos lenni. Azt sem, hogy lennék elég bölcs, jószándékú, de leginkább önelégült és gőgös, hogy tudjam: neki mi lenne a jó.
Pusztán arról van szó, hogy egyre többet tudok a kölyökről, tőle is, másoktól is, hogy higgyek a radaromnak. Hogy lassan jobban értem, hogy miért is hordoz iszonyú feszültségeket magában. Nyilván ez csak egy dolog lehet a sokból. És hogy felkészüljek arra, hogy ez az egész robbanhat. Lehet, hogy lesz közöm hozzá, mert beavat, lehet, hogy nem.
ha nekem gimiben az osztályfőnökömmel kellett volna erről beszélni, hát biztos, hogy felkötöm magam. akármennyire is jófej, és kedves, megértő, és lehet benne bízni, szerintem erről nem feladata a tanárnak beszélni. rólam mondjuk tudják a gyerekek az osztályban, de mivel áltisok, nem hiszem, hogy bármelyikük is fordulna hozzám. de ha gimiseket tanítanék, nem szeretnék egyikükkel sem erről beszélni. ezen mindenkinek magának kell átmennie szerintem, mindenkinek meg kell szenvedni. nem nyithatja fel a szemét más. és igen, szar, ha nincs kivel beszélni arról, hogy ú buzi vagyok mit tegyek, de ezt mindenkinek magában, magának kell elrendeznie. a mai fiatalok mondjuk ezerszer jobb helyzetben vannak, mint mi voltunk, mert nekik már minden könnyebb.
VálaszTörlésHa egy mai tini majd ötször vágja fel az ereit, mert nem bírja elviselni még a gondolatot sem, hogy a többiekhez képest Ő más, akkor annak, aki pontosan érti miért "olyan, amilyen" igenis van felelőssége. Magam is 32 évesen fordítottam meg az életemet. Sokat adtam volna, ha valaki/bárki korábban felnyitja a szemem (csak magamról beszélhetek). A türelem viszont a tinikkel kapcsolatban valóban fontos tényező lehet.
VálaszTörlésVisszaemlékezve hamarabb fogadtam el tini koromban egy családomon kívüli felnőtt véleményét, mint akár az anyámét. Mivel minden a családban kezdődik, akár oka is lehet a család egy lánynál a csajozás felé fordulásnak. Egyelőre finomítanék az eredeti kérésemen.
@Galatea, figyelj és légy ott, ha kell! :-)