Az előző évekhez képest meglepően kiegyensúlyozott vagyok a tanév végéhez képest.
Nem a kollégáim lettek hirtelen felnőtt, valódi kommunikációra képes, szakmailag értékelhetőt az asztalra tevő emberek.
Nem a diákok kevesebb kontrollt, türelmet igénylő jószágok.
Nem a főnököm értelmes dolgokat követelő, megfelelő elismerést adni képes lény.
Egy ember van itthon mellettem, aki megölel, amikor hazaérek. És érti, mi a bajom, amikor a körülöttem lévő képtelenségeket mesélem. Kis cetliket hagy időnként mindenféle fontos dolgokkal és kis csacskaságokkal. Csillogó szemmel nézi a fürdőszoba ajtóból, ahogyan fürdök. Szeret vasalni (ami olyan döbbenetes a számomra, hogy szinte hihetetlen....). Fáradtan meséli, hogy az Éva meg a Luigi az új munkahelyen milyen és röhög. Amikor mások hülyeségei miatt meglehetősen nagy vehemenciával dühöng, le tudom nyugtatni.
Jó hatással vagyunk egymásra, na.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése