A hátamban érzem a tekintetét. Még ha nincs ott, akkor is.
Ettől megtorpanok, visszanézek, megfordulok.
Vagy menekülni kezdek, mint egy űzött vad. Cikázva futok, nem arra, amerre menni szeretnék, hanem amerre ott, akkor, éppen könnyebbnek tűnik a menekülés. Hosszabb az út, és fárasztóbb. Embertelenebb. Olyanra vesz rá, ami enélkül eszembe se jutna.
Be kellene zárnom előtte a blogom. Mindet.
Azért is, mert van egy olyan sejtésem, hogy magát is bántja azzal, hogy olvas engem. Folyton szembesül, nagyrészt olyan dolgokkal, amikkel különben - valószínűleg - képtelen kezdeni bármit.
Most is nekem kéne okosnak lennem. Helyette is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése