Úgy érzem magam, mint a kutya, akit kihajítottak az út szélére. Megállt a kocsi, és én a levegőben repülve eszméltem fel. Aztán leestem a földre. A kocsi pedig elporzott a ködbe. Néha, homályosan, mintha látnám még távolodni. Vagy csak a képzelet játszik velem.
Most ott kuksolok a közeli bokor alatt, elbújva mindenki elől, rejtegetve a szégyenem: nem kellettem. És közben minden kocsihangra összerezzenek: hátha ő jött vissza értem...
Nem merek odébb menni. Mert mi lesz, ha tényleg ő áll meg majd az út szélén.
Nyilván itt fogok éhen halni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése