Istenem, milyen közhelyes is ez...
Váratlanul talál rám, utat tör a világban, a lelkemben, kihajít onnan minden más létezőt, és eluralkodik. A következő pillanatban pedig rájövök, hogy nincs, szertefoszlik. Én pedig üveges tekintettel bámulok az ürességbe, ami a lelkem kitölti. Letaglóz a hiánya.
Az első pillanattól kezdve ezt csinálta velem: belerombolt az életembe, kivágott onnan mindent, ami korábban benne volt. Védekezni se tudtam ellene. Aztán kilépett belőle.
Csak az nem tudom, melyik volt az első pillanat.
Pár éve?
Amikor megöleltem, mert olyan gyámoltalan és szeretetre éhes volt?
A Tisza-parton ülve a hidegben, és megérezve azt: nem tudok, csak őszinte lenni?
Amikor ott feküdt az ágyon, tudva és mégsem tudva, mit csinál, én pedig száraz torokkal figyeltem?
Másnap, amikor szembesültem magammal: meg akarom csókolni? Lett volna botrány...
Két hét múlva, amikor először érintett meg, sodródva velem valamibe, amit akkor se ő, se én nem értettünk?
Tényleg hihetetlenül közhelyes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése