Tanítok három osztályban három tárgyat. Osztályfőnök vagyok, kolesz éjszakás nevelő, és még pszichológia szakköröm is van.
Olyan ember vagyok, aki szereti a szavakat, pontosan kifejezni magát, és ha épp olyan pillanatomban kap el valaki, órákig tudok fejtegetni pedagógiai problémákat, problémás gyereken agyalni, vagy épp molyolni azon, hogy mit tegyek az osztályommal, amelynek kétharmada bukott félévkor. Bár ez a blogon nem látszik, enyhén grafomán is.
A világon mindent jobban tudó, felkiáltójelmániás főnököm közölte: a féléves beszámoló maximum 2 (!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! - SIC!) oldal legyen, annyit hajlandó elolvasni. Eme dokumentum minden tantárgy minden tanulócsoportjában, és minden részfeladatomban végzett féléves tevékenységemről kell szóljon. Aha. Két oldalban. Előző években ez átlag 6-8 oldal volt, csak az osztályfőnöki munkámról több, mint két oldal írtam általában.
Nem az a gondom, hogy nem kell oldalakat írnom, több órát belefeccölve, és akár el se olvassa senki. (Sosem olvasták el. Egyszer kipróbáltam: némileg aktualizálva szószerint az előző évit adtam be. Senkinek fel sem tűnt.)
Ezek a szövegek engem késztettek arra, hogy átgondoljam, mit és hogyan tettem, merre kéne továbbmenni. Mert szerettem ezt az iskolát, és élveztem a dolgom. Meg mert abban a hitben ringattam magam, hogy fontos, hogy én mit is gondolok azokról a kölykökről, akik többet látnak, mint a családjukat. És mondjuk a 33 fős osztályom fegyelmi helyzetére nem egy mondatnyi időt lehet szánni...
A bajom az, hogy kb. ennyire lényeges ez ma már. Nem az én - kis szemétdombon magát felfújt nagykakasnak gondoló - főnökömmel van a baj, (de), biztos mindenhol így van.
Lassan felnövök ebben a szakmában, és a választásom: köszönöm, nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése