életjel

Kicsit ciki, de nincs indíttatásom írni. Pedig történik egy s más. Iskolában is, otthon is, Zs.-nál is. De mintha nem ütné át azt az ingerküszöböt, amit kellene, (olykor meg nem csak engem érintően személyes), úgyhogy nem íródik le.

Dolgozom, hétvégén meg ingázom a Tisza- és a Duna-part között. Jó megérkezni, jó ott lenni, belefeledkezni a nőm gyönyörűségébe. Aztán pedig szar eljönni. És dolgozni megint, naponta változó viszonyok között. 

Röhögök olykor (vagy vicsorgok) a Nemzeti Tankönyvkiadó fallikus tankönyvén. 

A kollégáim elemi szinten mennek az agyamra, hihetetlen figyelmetlen, alig-alig együttműködő mind. Jó most tanárnak lenni. Rúgnak alulról, rúgnak felülről, a vége pedig az, hogy mindenki a maga húscafatját védi. Ősi ösztönök élednek fel. Nem tudom, hogy inkább riasztó-e, vagy szánalmas, esetleg szomorú, netán nevetséges. 

Most is csak azért pötyögök a tableten, mert tanulnom kellene. Istenem, de nem fűlik a fogam ehhez a szerdai vizsgához....