van határ?

Azt az élményt senkinek sem kívánom, amikor az anyám perceken át lelkendezik, hogy az a nő már nem lakik nálam. Feltette ugyanis a szokott kérdést (már régen tette, és reménykedtem, hogy most se teszi), hogy ott lakik-e még. Holnap, amikor hazaérek, már nem lesz ott.
Majdnem felvisítottam. De nem.
Vajon hol van a határa a kontrollomnak azon a napon, amikor reggel köszöntem el egy "Isten áldon!"-nal attól az embertől, akit legjobban szerettem eddigi életemben? Majd elmentem órára, emberek közt vonaton ültem,  jöttek a rokonok köszönteni, és a szüleimnél egyébként is lenyelek minden érzelmet.