a hiba bennem van

Erre jöttem rá a mai tanévzáró értekezleten.

Ültem, konokul szudokuzva az egész alatt (már rám se szólnak...), hallgattam, 

• hogy minden mennyire rendben van, mennyire hős és mártír a főnököm;
• hogy mennyi gyereknek adtunk lehetőséget a külföldi utazásokkal;
• hogy a beiskolázás úgy ment, mint eddig (2 éve felvettünk x gyereket, tavaly x/2-t, idén x/3-t - az utóbbi két évben regnál a mostani kisisten);
• mindenki jól végzi a dolgát;
• mi minden nem kívánságműsor;
• és hogy a stílusán nem kíván változtatni (értsd: olyan alpári, máskor meg gúnyos hangnemben kommunikál, hogy az sem tanárhoz, sem főnökhöz nem méltó);
• hogy mi nyújtunk a diákjainknak példát (hja, ő pláne);
• hogy a here-kollégáim mindehhez asszisztálnak neki, és bájcsevelybe fullad az egész,

és tényleg úgy éreztem magam, mint egy Monty Python-filmben, vérnyúllal, fekete lovaggal.

Groteszk maszlag az egész.

Szeretnék pár dolgot:

• aludni két hetet,
• gyorsan eltelő következő tanévet, aminek a végén az osztályom leérettségizik,
• mindezt aközben, hogy én sikeresen leteszem a vizsgáim, mind a hét szakmai tárgyból,
• és egy év múlva ilyenkor egy másik munkahelyet.

Most pedig, leginkább a kedvesemet szeretném ide mellém (aki még mindig unokázik - a hírek szerint zabálnivaló a kis tökös). Már csak három nap...