Utáltam, hogy menni kell dolgozni. Illetve nem is nagyon azt, hogy dolgozni, hanem azt, amikor rájöttem, hogy a hely még mindig nem változott: sok, értelmetlenül eltöltött óra helye, és az is marad. Jöttem volna haza. A kutyámhoz, egy kicsit vele is lenni, mielőtt elmegyek este E.-hez, amit bejelentettem neki, de semmit sem reagált, és már ebből tudtam, hogy megint olyanon agyal, amin nem kéne: mért csinálom ezt. Csak mert tegnap úgy köszöntem el: majd jelentkezem. Kurvára nem tudtam ugyanis, hogy ma meddig kell kint lennem. Ő meg úgy vélte, ez olyan napokra szóló elköszönés volt.
Vagy én nem vagyok világos, vagy ő agyal túl sokat. Mindkettő esélyes.
Mire visszaértem a sétából, ott várt a ház előtt: gondolta, eljön, mielőtt hazamegy. Oké, mondom, menjünk fel. Miért? - kérdi. Nem is tudom, talán, hogy meg tudjalak csókolni üdvözlésképp. Erre ő: Mért nem lehet néha csak beszélgetni?
Ezt nem szeretem benne. Istenem, a szex, akármilyen jó is, nem tartana mellette, ha nem szeretnék mást is csinálni vele... Nem attól érzem azt, hogy ha jó egy napom, miatta van, ha rossz, az is. Hogy imádom, ha mellettem vagy rajtam alszik el, és inkább nem mozdulok órákig, csak hagy aludjon. Hogy szeretek főzni neki. Lenni vele, nevetni vele... Szerintem nem hiszi el, hogy valaki épp miatta akar vele lenni.
Csak épp a ház előtt jönnek-mennek az emberek, nem vagyok rosszba velük, megállnak, nem lehet igazából beszélgetni.
Mindegy, nem hagytam duzzogni. Szép lassan elmagyaráztam neki mindent, meg tisztáztam. A francba, pedig csak oda akartam volna bújni egy kicsit szuszogni erre a nyűgös napra. Békében váltunk el, meg hogy mit csinálunk a héten és mikor, csak nem terveztem ekkora magyarázást mára.
Elmegy K. Hála az istennek. Kell neki. A távolság minden irreális és reális kapcsolatától, élete színtereitől, az elmebeteg rokonaitól, a kapcsolatától, ami biztos sok értéket hordoz, csak nem épp nem biztos, hogy ezek szerint kellene kapcsolatban élnie 21 évesen. Akárhány évesen. Még 15 éves házasságban is érezhetnek ürességet. Persze ez kurvára nem az én dolgom.
Kellenek a pofonok is, amiket kapni fog. Meg a megélt erő, amit tapasztalni fog magában. Ha életképes, most kiderül. Azt hiszem, az, csak épp be kéne bizonyosodnia, maga számára is.
És hátha arra is rájön: a dolgok nem úgy működnek, hogy majd egyszer felnövünk, és akkor rendes életet élünk, meg kiegyensúlyozottak leszünk, és minden jó lesz. Így épp csak az életet hagyja ki a számításból. A többi embert. A felnőttség éppenhogy azt jelenti, hogy rájössz: tudni kell változni, változtatni, nem belenyugodni a szarba, élvezni az életet felelősséggel, és tudni azt is: bármikor el kell tudni hajítani a józanészt, ha belül azt diktálja valami belső hang. Nincs "most már rendben lesz minden", se "most még rosszalkodom, aztán majd komoly leszek". A titok épp az: úgy rosszalkodni, és olyan dolgokat tenni, amiket akarsz, hogy valóban csak tőled függ a megtételük. Nem a helyzettől, mástól, állapottól vagy épp félelemtől.
Em.-vel beszélgettem róla, és közben ezek jutottak eszembe.
Ez egy molyolós nap. Rég volt ilyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése