Álltam Edittel egy Bács-Kiskun megyei falu temetőjében, mécseseket gyújtogattam november 1-jén. Figyeltem őket, a lányát és őt, amint Edit imádott édesapjának sírjánál tevékenykednek, az édesanyja szüleinek sírjánál, dédszülei sírjánál, segítettem. Családtag lettem.
És rájöttem arra, hogy sok mindent helyreraktam már magamban, de a halálhoz való viszonyom egy nagy fekete lyuk. Valahogy azt érzem, hogy a családom nem tudta ezt az egész elmúlás dolgot megemészteni, sem a gyerekek felé kommunikálni. Kihagytak belőle, gyakorlatilag mindenből, a halottak napi emlékezésből, a holtak tiszteletéből.
Az anyám a bátyámmal volt 8 hónapos terhes, amikor meghalt az édesanyja. A szülésig kint volt a temetőben minden nap. Őt már a testérem sem ismerte. Az édesapja '46-ban halt meg egy besszarábiai fogolytáborban. A mostohaapjával én nem találkoztam, mert születésem előtt egy évvel ment el. Életem első halottja az anyám testvére volt, talán 8-9 éves lehetettem. Alig emlékszem a temetésére. A dédnagymamám 95 évig élt, életvidám nő volt, annak ellenére, hogy én már székhez kötve ismertem, emlékszem rá. A temetésén lehet, hogy ott se voltam, semmi emlékem nincs.
16 voltam, amikor az apám édesanyja meghalt. Nem volt kedves asszony, nincs jó emlékem róla. A húga (nővére?) kihátrált a toron a szobából: jött a testvére temetésére, és egyszerre ott állt 70 évvel fiatalabbon a konyhában - ennyire hasonlítok rá. A kórházban, haldokolva még látni akart engem. Nem mentem be. Féltem, gyerek voltam, és annyira nem akartak bevonni ebbe az egészbe a szüleim sem, hogy ezt is rámhagyták. Azt hiszem a legkézzelfoghatóbb érzésem a halállal kapcsolatban azóta is az a bűntudat, amit a temetésén éreztem emiatt. A nagyapám temetése valamikor 1991 és 1993 között volt, abban a másfél-két évben, amire nem emlékszem az életemből. Akárhányszor néztem meg a sírkövét, kérdeztem meg, egyszerűen elkavarodom mindennel kapcsolatban, ami ebben az időszakban történt. Ilyen például a nagynéném férjének a halála is (felakasztotta magát), zavarosak az emlékeim, azt hiszem ott voltam a temetésen, de nem vagyok benne biztos. /Igen, tényleg nem emlékszem a 16 és 18 éves korom között történtekre.../
Van hagyománya a sírok ápolásának a családban, de ezt a szüleim nem örökítették át ránk. Halottak napjára hazamenni sem szokás, sem elvárás nálunk.
Nagyon éles volt a kontraszt a kedvesem és köztem azon a hűvös, nyirkos esti órán ott a temetőben, a szülőfalujában, ezernyi világító mécses közt állva.
Ezzel valamit kezdenem kell.
A halál végleges és ezt nem könnyű elfogadni. Amit a végén írtál-hogy nem emlékszel egy bizonyos időszakban történtekre- ezzel én is pont így vagyok. Az agyam kb. 10 évnyi "emléket" blokkol. A mai napig nem tudok egyetlen pillanatot sem felidézni ebből az időből. Se jót, se rosszat. Lehet, hogy jobb is ez így?
VálaszTörlés