ahhh

Unom, hogy E. kiszámíthatatlan.

Egy majdnem teljesen harmonikus hétvége után megint történt vele valami, és másfél perc alatt kipattant az ágyból, felöltözött, és majdnem köszönés nélkül elviharzott. És, mint mindig, most sem tudom az okát. Nyilván megint én csináltam valami számára egészen elviselhetetlen szörnyűséget, amire így kell reagálni. Csak az a baj, hogy nem akaródzik utána loholni, hogy megtudakoljam, miért. Egészen egyszerűen belefáradtam. Majd egy éve ez megy. És mostanában elérte az ingerküszöböm, megmozdította a mérleg serpenyőit ez a tulajdonsága.

Unom, hogy hol az alkalmazkodóképességem kéri számon ("Miért azt csinálod, amit mondok?"), utána meg azt, hogy mért nem fogadok szót... Komoly isten, szerintem nincs esélyem megfelelően viselkedni. És amikor ezt elmondom neki, akkor mintha fel sem fogná, mi a gondom.

Mintha egy 13 éves kamaszlány fantáziaképe volnék, szőke herceg(nő) fehér lovon, és abban a fantáziavilágban van sok minden, csak élő emberek nem. Abban a világban, amit a lelkében hordoz, mindenki tökéletes, mindenki úgy viselkedik, hogy Sz. E. arcán a mosoly és az elégedettség terül szét, és mindenki neki áll vigyázzba, épp az aktuális - akár az előzőeknek szögesen ellentétének látszó - kívánalmaknak megfelelően. 

Én viszont nem vagyok sem tökéletes, sem tankönyvpélda.

Cinikus vagyok....