Egy éve ilyenkor éjjel nyüszítettem a fájdalomtól. Vagy inkább ordítottam. Azt hittem, szétszakadok. Akkor mondott le rólam az az ember, akit legjobban szerettem eddigi életemben. Vagy ami még kínosabb: aki engem szeretett jobban, mint eddig valakit is.
De mindenki úgy él, ahogy élni képes. Nem, ahogy tud, és nem, amire vágyik.
És mindent egybevéve: szenvedélyt, repülést, fájdalmat, bukást, bizonytalanságot, félelmet, a világom szétesését, valami ujjongó döbbenetet, a létre születésemet, ébredést, lázat... köszönettel tartozom, hogy létezett az életemben. Hogy találkoztam vele.
Megváltoztatott engem. És már kezdem sejteni, részben általa, hogy ki is vagyok valójában.
Köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése